Útra készen – exkluzív interjú Prof. Dr. Bagdy Emőkével

Új rovatunkban a közelgő előadásaink kapcsán kérdezzük előadóinkat a témákról, a várakozásaikról és arról, mit vihet magával a közönség az együtt töltött időből. Elsőként Bagdy Emőkét kérdeztük, aki hamarosan ismét Erdélybe érkezik.

– Nemsokára ismét Erdélyben találkozhatunk Önnel. Miben más Erdélyben előadni, mint Magyarországon? Mitől különleges az itteni közönség?

Azzal kell kezdenem, hogy nagyon szívesen jövök Erdélybe. A beszéd és viselkedéskultúra azonos azzal, ahogyan én szocializálódtam. Érték a tiszteletteli, szép beszéd, a minősége még nem hanyatlott annyira, mint otthon. Az értékvilág is erősen közel áll az enyémhez, a hitélet vállalása sincs tabuvá téve, nem minősítő mérce a kapcsolatokban. A kérdésére válaszolva egyébként nehéz nekem az előadásom iránt érdeklődőket általánosító módon „közönségnek” nevezni, arcnélküli sokaságnak tekinteni, legfeljebb hallgatóságról beszélnék. Persze tudom, hogy működik az úgynevezett tömegpszichológia, amely ötven fő felett már képes éreztetni a hatását. Ez mindig várakozó, lehet elvileg akár elutasító vagy erősen tartózkodó is, bár ilyet magam még nem tapasztaltam. Talán azért, mert tisztelem azt, aki engem megtisztel az érdeklődésével, és szeretnék az elvárásainak megfelelni. Saját reagálásmódom mindig jóindulatú, és azt remélem, hogy amilyen szívvel felkészülök, jelen vagyok és lélekben szinte minden jelenlévőt szeretnék személyesen is megszólítani. Ez a lelki helyzet átsugárzik és érezhetővé válik az érdeklődés pozitív töltésű, várakozó indításában. Ez általában mintegy öt percig tart, hiszen nincs két egyforma előadás, ahogyan minden találkozás más, és itt egyedi találkozásról van szó az ikszedik esetben is. Részemről mindig érzem a törekvést a captatio benevolentiae-re, ez a latin szó a görög retorikából eredő kifejezés, a hallgatóság jóindulatú reagálásának megnyerésére irányul. Erdélyben azt tapasztaltam, hogy hosszabb a „bemelegedési idő”, magasabb a várakozási feszültségszint, de az elfogadásom pillanata fordulatszerűen érezhetőbb és olyan szívmelengető, amely – lehet mondani – szárnyakat ad, hogy tegyem ki a lelkem, mert nyitottak a fogadó lelkek. Nagyon szeretek Erdélyben lenni!

– Nemrég végeztünk egy közvélemény-kutatást közel ezer nézőnk körében arról, hogy milyen témák érdeklik őket a leginkább, és milyen előadásokon vennének szívesen részt. A válaszadók közel 85%-a a pszichológiai témákat jelölte meg első helyen. Ön szerint miért keresik ma ennyien a lélektani kapaszkodókat?

Nagy időtávú történelmi adósságok terhelődnek ránk. Eldologiasodott, pénzközpontúvá vált, elgépiesedett, robotizálódott, átmaterializálódott a világ, elidegenülésben, elszemélytelenedésben szenvedünk. „Nincs emberem”… Azaz a személyes és éltető emberi kapcsolatok megsérültek, mindazok a rítusok, sőt képességek, amik segítenek, hogy jól érezzük magunkat a világban. Nincs válasz a kérdésre: Hová, kihez forduljak? Kinek vagyok fontos? Mivégre élek? Mi a célom? Kiért-miért élek, és mi az életem értelme? Ezek mind alapvető létkérdések, amelyek a nem materiális létszint, az úgynevezett transzcendencia kérdései. Tudatosítanunk kell, hogy alapvetően társas lények vagyunk. Fontos, hogy érezzük, nem vagyunk társtalan, magányos lelkek, valakinek szüksége van ránk, szeretünk és szeretnek minket, jó élni és szeretni, ölelni, örömöket adni és kapni. Sajnos éppen ez a nem materiális, nem az anyagiaktól függő, hanem szellemi dimenzió az, amely összezsugorodott, és elnyelte a nagy mammon, a pénz, amely életrontó ártalomként került az értékek trónjára. Istent letaszította, a tudományt korrumpálta, eladhatóvá tette. Mindent megfertőzött a pénz, amely végül elnyeli az életet. A lélektan sem tudott hatékony pótlást, segítséget adni. „Sok az eszkimó és kevés a fóka”, kevés a segítő a bajok tengeréhez képest, az élet szenvedései a testi betegségek képében pszichoszomatikusan „panaszkodnak” arról, hogy baj van az életünkkel. Ezért van és növekszik is a segítségkérő kiáltás, “cry for help”, hiszen az ezredforduló óta egyik világméretű krízist követi a másik, ökológiai katasztrófák, világgazdasági válság, megbetegített emberiség, világjárvány, Covid-katasztrófaként, életpusztító háborúk szerte a világban és így tovább. Ne csodálkozzunk, hogy kétségbeesett megoldáskeresésben vagyunk, és egyik ilyen mentőövnek ígérkezik a pszichológia. Tudjuk, érezzük, hogy ez segítség, de nem a „megoldás”, amely magasabb szinten keresendő.

– Ha valaki ma úgy érzi, hogy túl sok a stressz és a bizonytalanság az életében, mibe kapaszkodjon először?

A kölcsönös egymásra utaltság törvényének üzenetébe kapaszkodjék. Ez az alapvető élettörvény azt üzeni: egyedül senki vagy. A másik ember által vagy valaki – ez kölcsönös. Kezdd el, és adj te a másiknak figyelmet, segítséget, szeretetet, érzelmi javakat, biztonságot, és akkor te is megkaphatod, amit hiányolsz. Keresd meg, kinek vagy fontos, a legfontosabb? Ki szeret, kihez tartozol és kiért élsz, akiért képes vagy áldozatokat is hozni? Bár ezek létfilozófiai kérdéseknek látszanak, bizony mégis meg kell válaszolnunk, hogy tudjuk, kihez forduljunk. Ne maradj egyedül, azaz legyen valakid, aki fontos, akiért tested-lelked kész erőfeszítésekre, küzdelemre, életbátorságra. Egyedül az ember nem képes „boldog” lenni. Ha van spirituális (nem materiális) szinten életfilozófiád, hited, ha vallásgyakorló vagy, akkor soha nem maradsz „egyedül”, a tudományos bizonyítékok szerint is küzdőképesebb maradsz. Légy nagybetűs, emberi minőségű „fenn az ember magasán” – mint Áprily Lajos költőnk mondta.

– Ön szerint mi az, amiből ma a legnagyobb hiány van az emberek életében?

Szeretethiányos kultúrában élünk. Megtévesztett, a fogyasztói kultúra által megrontott, életrontásban vergődő lények lettünk. Egoitiszben (az Ego gyulladásos megnagyobbodásában) szenvedünk, mint Gyökössy Endre pasztorálpszichológus lelkész mondta. Luftballon identitásodat, éned emberi jelentőségét a világban hajlamos vagy és lennél is pénzzel, anyagi javakkal kitömni, de egy pillanat alatt senkivé válhatsz, mindent elveszíthetsz. Azt a szeretetet azonban soha nem veheti el tőled senki, amit kaptál és amit adsz másnak, tiszteletet, elismerést, hálát, köszönetet, ami mind „forgótőke”, sokszorosan megtérül, boldoggá tesz valakivel együtt. Ne add az életidődet, ezt a legnagyobb értéket pénzszerzéshez, csak a szükségest termeld ki. A nem materiális értékek, érzelmek, együttműködés, kapcsolatok, összetartozás érzések, egymásért tettek mind igazi éltető és boldogító erők.

– Mi az a legnagyobb tévhit, amit az emberek a boldogságról gondolnak?

Sok tévhitet kell lebontanunk. Ilyen az egyedüliként megélhető boldogság, pedig csak kölcsönösségi létezik. A tulajdon birtoklása inkább teherré tud válni, csak tíz százalékos a hozzájárulása a boldogsághoz, amely nem valamiféle állandóság, hanem az élet hullámvasútján a békésebb, egyenletesebben haladó szakasznak feleltethető meg. A „fenn” lenni állapota a csúcsélmény, amelyet átélve felemelkedik a lelki élményünk, életérzésünk a magaslatra és feltölt reménységekkel. A „fenn” állapot az ajándék, az ünnepek közös öröme, a szerelem, születés, gyógyulás, családi események, kulturális, közösségi ünnepeink stb. Ha nem volna viszonyítási mód, a „lenn vagyok a mélyben”, akkor nem tudnánk a magaslatok örömét átélni. Az öröm pillanatos, időben rövid, a boldogság inkább életérzés. A tudományos boldogság-definíció: megelégedettség és elegendő pozitív élmény az életünkben. Az örömök is közös élményben igazi értékek, az együttlét, az összetartozás, az odatartozási biztonság, a szeretettség és a szeretet adásának megsokszorozó öröme ad olyan érzéseket és önbecsülést, amire vágyunk. Mások megbecsülése is a másiknak szerzett örömökön és a tetteken át képes boldogítani.

– Ma már szinte kivétel nélkül minden elérhető az interneten: előadások, podcastok, hanganyag, online könyvek stb. Miért érdemes élőben részt venni az előadásokon?

Mert annyira nagy a hiányérzetünk a közvetlen és személyes találkozásokban, az emberi kapcsolatokban. Társ-éhségben szenvedünk. Találkozásokra, együttlétekre vágyunk.

Éppen a személyesség, közvetlenség, az élő, eleven emberi kapcsolatok megkevesbedése, hiánya az egyik döntő károsító tényező, mert az én és te közé befurakodik a közvetítő média minden eszköze, az elektronika, robotika, a mobil, a számítógép, a mesterséges intelligencia, a távolság pedig egyre nagyobb „lélektől lélekig”.

Ahogyan Tóth Árpád költőnk írja:

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

A bölcs sorokból szól hozzánk a felismerés, ami ma már tudományos bizonyosság: a szem valóban a lélek tükre. Az érzelmi agyunk úgynevezett tükörneuronjait a másik ember szemének sugarai táplálják fel energiával, kedvvel, életerővel. Ne éheztessük a közvetlen szemkontaktustól megfosztva magunkat és egymást, hogy ne betegedjünk bele a természetes kapcsolati élmények hiánya miatt az életünkbe, ne essünk pszichoszomatikus és mentális betegségekbe.

– Érez valami különlegességet ebben a mostani erdélyi turnén a korábbiakhoz képest? Ha ez lenne az utolsó alkalom, hogy Erdélyben tart előadást, mit szeretne, mivel emlékezzen Önre a közönség?

Jogos a kérdés, örülök, hogy feltette. Amikor a felkérésre igent mondtam, az első indítékot az a gondolat szülte, hogy talán tényleg ez lesz az utolsó erdélyi utam? Lehetséges. Bármiként is alakul, szívem szerint vállaltam. A műfaj is megváltozott, szabadabb a feltehető kérdések révén, szinte interjúhelyzetű, és én életem minden területére nézve kérdezhető és válaszkész vagyok. Úgy érzem – és ez gyakran előfordul –, hogy az a dolgom, küldetésem, minél több mindent átadhassak abból, amit a szakmai és privát életem évtizedei során megéltem, megtanultam, amit tanulságaival együtt fontosnak tartok. Nem kívánom, hogy emlékezzenek rám, hiszen mindnyájan lábnyomok vagyunk az idő homoktengerében. Ötven év múlva már senki nem fogja tudni, hogy ki voltam, és ez így van jól. Mégis, valami kicsi jelet, nyomot talán hagyok azok emlékezetében, akikkel életem során találkoztam, akiket mély hittel gyógyítottam, akiknek segítettem, akiknek átadtam, továbbadtam, amit magam megtanultam, tapasztaltam. Szeretném, ha úgy éreznék, ez a pszichológus mindig szívből, lelkesen és hittel tanított, tisztelte és szerette azokat, akikhez szólt, szolgálatként tette a dolgát az életében.

– Ha most közvetlenül megszólíthatná azokat, akik még hezitálnak, hogy eljöjjenek-e az előadásokra, mit mondana nekik?

Azt kérném, hogy hallgasson az intuíciójára, a belső hangra, ez a sugallat majd elindítja az igen vagy nem felé. Ha igent mond, akkor tudnia kell, hogy nyitott szívvel várom, mint szellemi testvéremet, remélve, hogy kap olyan új ismeretet, élményt, inspirációt, amelyet majd magával vihet a nehéz, gyűrődésekkel, stresszekkel teli hétköznapjaiba.